2011. március 3., csütörtök

Betegség margójára

Újra felborult a jól kialakult rutinom. Pedig milyen büszke voltam rá! Kelés, öltöztetés, reggeliztetés, óvoda, munka, óvoda, ebéd, mosogatás, altatás (jobb esetben, de sajnos ritkán, alvás), játék, főzés etetés, mosogatás, játék, lefekvési ceremónia.
Kismaszat kezdte a sort, itthon kellett kezelni, s még jól bele sem tudtam rázódni a vele járó kavarodásba illetve visszarázódni a rutinba, már folytatta Nagymaszat is, akit kórházban kezeltek. Minden addigra jól kialakult rendszer esett. Ráadásul Kismaszat pesztrálását is meg kellett oldani egy teljes napra. (Köszönet érte a doktornőnek!)
Ennek a maratoni betegeskedés hatására elgondolkodtam, miről is mondtam le gyerekeim érdekében (értsd: mennyire változott meg az életem, hogy gyerekem lett).

Mert ugye, terhes vagy, nem mehetsz akárhova, ahol füst van vagy nincs vécé.
Vagy szoptatós anyuka vagy és akkor se mehetsz el olyan helyre, ahol füst van, nincs egy nagyjából tiszta, vízszintes felület, ahol pelust lehet cserélni fél kézzel, és nem botránkoznak meg a gyakorlaton, illetve nem bámulnak mereven, miközben diszkréten szoptatni próbálnál.
Vagy nem vagy szoptatós anyuka, de elő kell készíteni a gyerek ételét-italát, gondoskodni kell a megfelelő hőfokról stb., stb.
Netán ezen a szakaszon is túl vagy, de akkor meg csakis olyan helyre mehetsz el, ahol gyermeked rohangálása, vidám kacajai, egetverő bömbölése (sorrendben egymásután vagy egyszerre) nem zavar másokat. Például a színészeket, előadókat, közönséget, enni vágyó és akaró más embereket.
Számbavettem, miről is kellett lemondanom (a nagyvilági életen kívül. Na távolról sem volt az OLYAN nagyvilági, de a mostanihoz képest, mikor egy városban tett ügyintézés is örömet okoz...)
Normálisnak vettem, hogy vége az éjszakai felhőtlen alvásnak, a nyugodt pihenésnek az első időkben. A fentebb leírtakat is nyugtáztam több-kevesebb sikerrel (arról külön bejegyzést lehetne írni, hogy mennyi helyen voltunk egy kis aprósággal, s mindazon helyeken szoptattam is :) ), azt se éltem (élem) meg nagy traumának, hogy beteg gyermeket ápolok, de a legrosszabbul a kenyérsarokról való lemondásomat éltem meg. Mikor a lelki szemeimmel már látom a megkent, ropogós, friss kenyérsarkot, szinte érzem az ízét a szájamban, akkor Nagymaszat, mint egy hercegnő rámutat: kérem.
Muszáj beszereznem zsemléket...

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...